2018. február 4., vasárnap

Összetörve

Ismered azt az érzést, amikor mintha nem is a saját testedben lennél? Mintha csak kívülről figyelnéd az eseményeket. Vagy mintha rémálomban lennél és várnád, hogy valaki felébresszen. Sajnos ezt éltem át egész héten. 

Hétfőn este épp meccsnézéshez hoztam fel nasit, mikor apa bejött a szobámba. Felhívta egy rokon. Nagyapa nagyon rosszul van. Ott vannak a mentősök is. Menjünk amilyen hamar tudunk. A háromnegyed órás út 25 perc volt, ahogy a bátyám vezetett. Megálltunk a házuk előtt. A mentő még ott állt, de egy mentős már kint volt. Keresztanyám a ház előtt várt minket és sírt. A bejárati ajtó tárva-nyitva. A nappaliban bérmakeresztanyám és az öccse sírtak. Rohantam fel a lépcsőn és ahogy befordultam nagyiék szobájába, akkor megláttam ott feküdni a földön nagyapát. Meghalt. Elkéstünk.

Az este további részében próbáltam nyugtatni és támogatni nagyit és a többi rokont. Nem tudtam felfogni mi történt. Az én drága, életerős, imádnivaló nagyapám meghalt. A mentősök elmentek, jött az ügyeletes doki, majd megérkezett a temetkezési vállalkozó két embere is. Éjfél után ment el mindenki. Apával úgy döntöttünk ott maradunk. Nagyival aludtam. Ott, ahol nagyapának kellett volna aludnia. Abban a szobában, ahol még délután tv-t nézett, evett. Abban a szobában, ahol a mentősök küzdöttek az életéért. Abban a szobában, ahol meghalt. Amíg nagyi intézkedett, addig én a szobában már korábban rendet raktam, visszarendeztem a megszokott formába. Semmi sem utalt látszólag arra, hogy mi történt ott, de a tudat...

Másnap apa és nagyi intézték a temetést, én pedig ott maradtam abban a házban, ami mindig is az otthonomat jelentette. Néhány rokon átjött segíteni, délután pedig dédnagymamámhoz eljött a házi doki, adott neki nyugtatót és úgy mondta el neki, hogy mi történt. 93 évesen elvesztette az egyetlen gyermekét.

A héten minden nap volt valami teendőm, amivel többé-kevésbé elfoglaltam magam. Legalább százszor végighallgattam a hétfő este történetét, mikor hívták nagyit telefonon és elmondta mi történt.

A legnehezebb talán a péntek volt. Temetés. Sajnos a családban nem ez volt az első az elmúlt egy évben. Tavaly márciusban meghalt anya (hosszú betegség után), utána áprilisban nagyapa egyik unokatestvérének férje, majd szintén áprilisban anya egyik nagybátyja is. 4 halál, 10 hónapon belül és mind rákosak voltak, bár elvileg csak anya halálát okozta a rák.

Tegnap jöttünk haza. Addig voltam erős. Mikor lebontottam a sapkát, amit nagyapának készítettem, akkor kiborultam és nagyon sokáig sírtam. Jobb lesz ez valaha? Ami még nagyon fáj, hogy rájöttem, szinte nem is ismertem a nagyapámat, egy rokon említette, hogy háromszorosan kitüntetett katona volt. Ezt és valószínűleg még sok más dolgot nem tudtam róla és már soha nem is fogja tudni elmesélni. Fogalmam sincs hogy fogom összeszedni magam. Holnaptól ismét megyek suliba. Rengeteget kell pótolnom, közben pedig érettségire is kell készülnöm. Valamint így a jogsi megszerzése is egyre sürgetőbb, hisz hiába ott lakik keresztapám nem messze nagyiéktól, ő mégsem olyan típus, akivel lehet órákon keresztül vásárolni.

Ha élnek még a nagyszüleid vagy bármilyen idősebb rokonod, akkor beszélgess velük sokat, sosem tudhatod lesz-e legközelebb. (Persze ez minden rokonra igaz, csak az idősebbekre fokozottan normál esetben.)

Végül a dal, ami segített nekem ma, bár nem tudom miért:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése